Hogyan beszélgess úgy, hogy abból barátság is alakulhasson?

Felnőttként barátkozni meglepően béna dolog tud lenni. Gyerekként elég volt, hogy két ember ugyanabba az osztályba járt és mindketten szerették a Pokémonokat. Harminc körül már naptárakat kell egyeztetni ahhoz is, hogy valaki három hét múlva megigyon veled egy sört.

Pedig maga a barátkozás egyik fontos része továbbra is ugyanaz: beszélgetni kell egymással. Lehetőleg nem kizárólag az időjárásról.

Neel Nanda kutató és blogger egy érdekes esszében azt írja le, hogyan kezdett szándékosan közeli barátságokat építeni. Az egyik felismerése egyszerű volt: a hozzá közel álló emberekkel a kapcsolat gyakran egy-egy hosszú, őszinte, négyszemközti beszélgetés után változott meg igazán.

Innen jött a kissé mérnöki kérdés: ha ezek a beszélgetések fontosak, miért várjuk, hogy teljesen véletlenül történjenek meg?

Ne interjúztass. Legyél tényleg kíváncsi

Nanda egyik legjobb módszerét „recursive curiositynek”, vagyis nagyjából egymásra épülő kíváncsiságnak nevezi.

Nem kell hozzá zseniális kérdések listája. Felteszel egy nyitott kérdést, meghallgatod a választ, majd megkeresed benne azt az egy részletet, ami tényleg érdekesnek tűnik.

– Mit csinálsz szabadidődben?

– Mostanában elkezdtem éjszakai vonatokkal utazgatni Európában.

Erre nem az a logikus következő lépés, hogy:

– És mivel foglalkozol?

Hanem például:

– Miért pont éjszakai vonatok?

A válaszban megint lesz valami érdekes. Arra megint rá lehet kérdezni. Három-négy ilyen kör után jó eséllyel egészen messze kerültök attól a beszélgetéstől, amit az illető azon a héten már hatszor lefolytatott valakivel.

És ennek történetesen van némi tudományos háttere is.

Karen Huang és kutatótársai 2017-es kísérleteiben azok az emberek, akik több kérdést – különösen több visszakérdezést – tettek fel, szimpatikusabbak lettek beszélgetőpartnerük számára. A magyarázat nem túl misztikus: a visszakérdezés azt jelzi, hogy nem egyszerűen kivártad, amíg újra te beszélhetsz, hanem tényleg figyeltél arra, amit a másik mondott.

A small talk nem kötelező pálya

A small talknak van funkciója. Furcsa lenne a liftben azzal nyitni egy kollégának, hogy „mitől félsz legjobban az életben?”

De gyakran túlságosan sokáig maradunk benne.

Munka, időjárás, hol laksz, mit tanultál, milyen volt a hétvégéd. Biztonságos kérdések, amelyekkel húsz perc után is sikerül gyakorlatilag semmit sem megtudni egymásról.

Nanda javaslata ilyenkor nem az, hogy azonnal kezdjük boncolgatni egymás gyerekkori traumáit. Elég egy fokkal érdekesebbet kérdezni.

Mi az, ami mostanában nagyon érdekel?

Mi volt a legjobb dolog, amit az elmúlt hónapban tanultál?

Milyen dologról tudnál indokolatlanul sokáig beszélni?

Mit szeretsz azokban az emberekben, akikhez közel állsz?

Ezeknek nincs „helyes” válaszuk. Pont ez bennük a jó.

Egy kicsit neked is meg kell mutatnod magad

A kérdezés önmagában sem működik korlátlanul. Ha húsz percen keresztül csak kérdezel, egy idő után nem barátság, hanem állásinterjú kezd kialakulni.

A jó beszélgetés kölcsönös.

Nanda szerint érdemes kisebb adagokban saját bizonytalanságokat, furcsaságokat vagy személyesebb gondolatokat is megosztani. Nem kell három perc után életed legsötétebb titkával előállni. Sőt, inkább ne.

A pszichológiai kutatások viszont régóta találnak kapcsolatot az önfeltárás és a közelség kialakulása között. Collins és Miller 1994-es metaelemzése például azt találta, hogy az emberek általában jobban kedvelik azt, aki valamennyire megnyílik előttük – és érdekes módon azt is jobban kedvelhetjük, akinek mi magunk mondtunk el személyes dolgokat.

Egy másik kísérletben az egymást váltó, kölcsönös önfeltárás nagyobb közelséggel és szimpátiával járt, mint amikor az egyik ember hosszabban beszélt, majd szerepet cseréltek. Vagyis számít a ritmus is: te mondasz valamit, én mondok valamit, aztán együtt megyünk egy kicsit mélyebbre.

A híres 36 kérdés sem teljesen hülyeség

Innen származik a sokszor „36 kérdés, amitől beléd szeret valaki” címmel terjedő kísérlet is – bár az eredeti kutatás ennél jóval visszafogottabb állítást tett.

Arthur Aron és társai 1997-ben olyan kérdéssorozatot használtak, amelyben két idegen fokozatosan egyre személyesebb témákra válaszolt. Az egyik vizsgálatban ez nagyobb közelséget hozott létre, mint a hagyományos small talk. Nem szerelmi varázsige volt, hanem annak demonstrációja, hogy a fokozatos, kölcsönös önfeltárás képes gyorsítani a kapcsolódást.

Ez egyben fontos szó is: fokozatos.

Ha a másik egyszavas válaszokat ad, témát vált vagy láthatóan nem akar valamiről beszélni, az nem egy rejtvény, amit nagyobb erőbedobással meg kell fejteni.

A kíváncsiság akkor jó, ha kölcsönös.

Nem minden beszélgetésből kell barátságnak lennie

Talán ez az egész legfelszabadítóbb része.

Nem kell mindenkivel megtalálni a közös hangot.

Nanda szerint éppen ezért érdemes sok emberrel beszélni, és kideríteni, kivel alakul ki természetesen az a furcsa állapot, amikor húsz perc után arra nézel, hogy „várjunk, már ennyi az idő?”

A legtöbb beszélgetésből nem lesz ilyen. Ez teljesen rendben van.

Viszont ha szeretnéd gyakorolni a visszakérdezést, kipróbálni egy kevésbé sablonos nyitást, vagy egyszerűen megnézni, hova jut egy beszélgetés úgy, hogy egyikőtök sem látja előre a másik profilját, erre egy anonim chat kifejezetten érdekes terep.

Akár a Sutyichat.hu-n is kipróbálhatod.

A következő „szia, mizu?” után kérdezz inkább valami olyat, amire te is kíváncsi lennél a válaszra.

Aztán figyelj arra, mit ír vissza.